2012. július 15., vasárnap

Ősi népek- Egyiptom

 
EGYIPTOMI MITOLÓGIA
Az ókori Egyiptom mitológiájának forrásai hiányosak, és a leírások rendszertelenek. Sok mítosz jellegét és keletkezését a kései szövegek alapján rekonstruálják. Az egyiptomiak mitologikus képzeteit tükröző legfontosabb emlékek a különféle vallásos szövegek: a himnuszok és imák, a sírkamrák belső falaira vésett temetési szertartások szövegei. Legjelentősebbek a Piramisszövegek, az Óbirodalomban (i. e. 26-23. sz.) uralkodó V. és VI. dinasztiabeli fáraók piramisainak belső falaira vésett gyászszertartások ősi szövegei; a Középbirodalom (i. e. 21-18. sz.) korának szarkofágjain megmaradt Koporsószövegek, az Újbirodalom időszakától kezdve az ókori Egyiptom történetének a végéig keletkezett Halottak Könyve, a gyászszövegek gyűjteménye. A mitologikus képzetek az olyan szövegekben is tükröződtek, mint a Tehén Könyve, a Virrasztás Óráinak Könyve, a Másvilág Könyve, a Lélegzés Könyve, az Amduat. Fontos anyagot szolgáltatnak a misztériumdrámák, amelyeket vallási ünnepeken és a fáraók koronázási ünnepségein papok és néha maguk a fáraók adtak elő, az istenek nevében deklamálva a leirt szöveget. Nagyon érdekesek ebből a szempontból a varázs-, ráolvasó- és esküszövegek, amelyek gyakran az istenekről szóló mondák epizódjain, szobrok, sztélék feliratain és ikonográfiái anyagon alapulnak. Az egyiptomi mitológia kutatásának forrásául szolgálnak továbbá néhány olyan antik írónak a művei, mint Hérodotosz, aki az i. e. 5. sz.-ban járt Egyiptomban, Plutarkhosz (az i.sz. 1-2. sz.-ban), aki részletesen leírta Ízisz és Ozirisz történetét, és mások.
Az egyiptomi mitológia az i. e. VI-IV. évezredben kezdett kialakulni, jóval az osztálytársadalom létrejötte előtt. Minden közigazgatási kerületben (nomoszban) kialakul az istenek panteonja és kultusza; az istenek csillagokban, kövekben, fákban, vadakban, madarakban, kígyókban testesültek meg. Magát a nomoszt is egy sajátos istenség alakjában személyesítették meg; pl. a hermupoliszi no-mosz istennőjének a nyúl alakjában tisztelt Unutot tartották. Később a helyi istenségeket általában triászokba csoportosították demiurgosz-istennel, a nomosz védelmezőjével az élen, akiről mítoszciklusok születtek (pl. a thébai triászt → AMON, a napisten, → MUT, a felesége, az ég istennője, és → HONSZU, a fiuk, a Hold istene alkották; a memphiszi triász: → PTAH, → SZAHMET, a felesége, a háború istennője, és → NOFERTUM, a fiuk, a növényzet istene). A női istenségek általában az anyaistennő szerepét töltötték be (különösen Mut és → ÍZISZ). Az égboltot általában tehén alakjában képzelték el, amelynek a testét csillagok borítják, de néha nő, → NUT alakjában személyesítették meg, aki ívben meghajolva, keze és lába ujjaival érinti a földet. „Erős a te szíved... Ó Hatalmas, aki lettél az Ég... Minden teret betöltesz a te szépségeddel. Az egész föld előtted fekszik: karoddal átfogtad, körbefogtad a földet és minden dolgot rajta” - olvassuk a Piramisszövegekben. Voltak olyan képzetek, melyek szerint az ég egy hatalmas vízfelület, égi Nílus, amelyen nappal a Nap átúszik. A föld alatt is van egy Nílus, amelyen éjjel úszik a Nap, miután lebukott a horizonton. Egyes nomoszokban → GEB isten, másokban → AKER testesíti meg a földet. A földön keresztülfolyó Nílust → HÁPI isten alakjában személyesítenék meg, aki jótékony áradásaival elősegítette a bő termést. Magában a Nílusban is laktak jó és gonosz istenségek állatok – krokodil, víziló, béka, skorpió, kígyó - alakjában. A föld termékenységét a kígyó alakjában elképzelt → RENENUTET istennő, a hombárok és növénytárolók ura szabályozta, aki aratáskor megjelent a mezőn, és felügyelt a gondos betakarításra. A szőlőtermés → SAI-tól, a szőlővessző istenétől függött.
Az egyiptomi mitológiában nagy szerepet játszottak a túlvilágról alkotott képzetek: az e világi élet a túlvilágon, a sírban folytatódik. Ennek nélkülözhetetlen feltétele, hogy megmaradjon a halott teste (ezért mumifikálják a holttestet), biztosítva legyen számára lakás (sírkamra), élelem (az élők által odahordott adományok, áldozati ételek). Később olyan hiedelmek keletkeznek, hogy a halottak (vagyis a → BÁ-juk, a lelkük) nappal kimennek a napfényre, felszállnak az égbe az istenekhez, bejárják az alvilágot (→ DUAT). Az ember mivoltát úgy képzelték el, hogy szoros egységet alkot a teste, a lelkei (azt tartották, hogy több van: → KA, ba; a „lélek” nem fedi pontosan az egyiptomi jelentést), a neve és az árnyéka. Az alvilágban bolyongó lélekre mindenféle szörny leselkedik, amelyektől sajátos ráolvasásokkal és imákkal lehet megmenekülni. Az elhunyt felett → OZIRISZ más istenekkel túlvilági ítéletet tart (erről szól a Halottak Könyvének 125. fejezete). Ozirisz előtt lezajlik a pszichosztászia: az elhunyt szívét mérlegre teszik - a másik serpenyőt az igazsággal (→ MAAT istennő képmásával vagy szimbólumával) ellensúlyozzák. A bűnöst felfalta Amt - a Halonttfaló - a rettenetes szörny (krokodilfejű oroszlán), az igaz boldog életre ébredt a → JARU-FÖLD-ön. Ozirisz bírósága előtt a Halottak Könyvének 125. fejezetében található ún. negatív konfessziónak, vagyis az el nem követett bűnök felsorolásának megfelelően csak azok igazolódtak, akik a földön alázatos, türelmes életet éltek, nem loptak, nem kíséreltek meg templomi javakat eltulajdonítani, nem lázadoztak, nem mondtak rosszat a királyra, és „tiszta a szívük” („én tiszta vagyok, tiszta, tiszta” - állítja a megboldogult a bíróság előtt).
Az egyiptomi mitológia jellemző vonása az állatok istenítése, ami a legősibb korban kezdődött, és különösen Egyiptom kései időszakában vált általánossá. Az állatokban megtestesült istenek kezdetben a vadászat oltalmazói voltak, az állatok domesztikálásával egyesek az állattartók istenségei lettek. A különféle istenségeket megtestesítő állatok közül a legnagyobb tiszteletnek örvendők közé tartozott a bika (→ ÁPISZ, → MNEVISZ, → BUKHISZ, → BATA) és a tehén (→ HATHOR, ÍZISZ), a bárány (Amon, → HNUM), a kígyó, a krokodil (→ SZOBEK), a macska (→ BÁSZTET), az oroszlán (sok isten megtestesítője: → TEFNUT-É, Szahmeté, Hathoré és másoké, a sakál (→ ANUBISZ), a sólyom (→ HÓRUSZ), az íbisz (→ THOT; Thot-íbisz Egyiptomba repülését a Nílus kiáradásával hozták összefüggésbe) és mások. Később antropomorfizálódott a panteon, de az istenek alakjából nem tűntek el teljesen a zoomorf vonások, hanem keveredtek az antropomorf vonásokkal. Pl. Básztetet macskafejű nőnek, Thotot íbiszfejű embernek ábrázolták.
A bika és tehén alakban ábrázolt isteneket sok nomoszban tisztelték. Egy ősi papirusz megőrizte annak a mítosznak a szövegét, amely szerint kezdetben minden isten és istennő különféle színű bika és tehén alakjában szerepelt. Később, a legfőbb isten akaratára minden bika egységesen fekete bika, és minden tehén fekete tehén lett. A bikakultusz, amely a távoli őskorban valószínűleg összefüggött a törzsi vezető tiszteletével, az óegyiptomi állam kialakulása során fáraókultusszá alakult. Régi szövegekben az uralkodót „bikának” nevezték. Narmer király (kb. i. e. 3000) palettáján a fáraó bika képében lerombolja az ellenség (Alsó-Egyiptom) várát. A „Heb-szed” ünnep ideje alatt (a fáraó harmincéves jubileumán) az uralkodó ruhájára hátul bikafarkot erősítettek. Memphiszben, később pedig egész Egyiptomban a fehér foltokkal tarkított fekete bikát Ápisz isten megtestesítőjének tartották. A kígyó alakja jó és gonosz istenségeket is szimbolizált. Ré napisten minden ellenségének fejét, → APÓPHISZ-t hatalmas kígyónak ábrázolták, amely a sötétséget és a gonoszságot szimbolizálta. Ugyanakkor kígyó alakjában tisztelték Renenutetet, a termékenység istennőjét, → MERETSZEGER istennőt, a temetők oltalmazóját, Íziszt és → NEBETHUT-ot, Ozirisz és következésképpen minden megboldogult védelmezőit, → UTÓ istennőt, Alsó-Egyiptom oltalmazóját, Ré és a fáraók védelmezőjét, és más isteneket.
Az óegyiptomi állam fejlődésével módosultak a mitológiai képzetek. Számtalan helyi istenség kultusza megőrizte a maga jelentését, de néhánynak a tisztelete túlterjedt az egyes nomoszok határain, sőt egész Egyiptomban általánossá vált. Az Óbirodalomban a Héliupoliszból, Ré kultuszközpontjából származó V. dinasztia megerősödésével Ré lett Egyiptom főistene. A Középbirodalom korában és különösen az Újbirodalom XVII. (thébai) dinasztiájának az uralkodása idején egy másik napisten, a thébai Amon (a Közép- és Újbirodalom fáraói Thébából származtak) veszi át a főisten szerepét. Ozirisz mint a holtak istene az i. e. III. évezred végétől kiszorítja Anubiszt, aki ősidők óta volt a halottak oltalmazója, és sakál képében portyázott a temetőkben (a nekropolisz védőistene és Ozirisz védelmezője lett a neki szentelt misztériumokban), s ugyancsak kiszorította → HENTI-IMENTIU-t, a holtak abüdoszi istenét, és felvette a „Nyugaton az első” (vagyis „első a holtak között”) jelzőt. Az új vallási és politikai központok felemelkedését, a vallásos gondolkodás fejlődését az istenek összeolvadásának, szinkretizálódásának a folyamata követte. Pl. Amonnal azonosul Ré, → MONTHU, → PTAH, Hórusz, Rével → ATUM, Amon, Ozirisz, Ptah.
Az ókori Egyiptom legjelentősebb mítoszai a világ teremtéséről, a napistenségekről és az Oziriszról szóló mítoszok. Azt tartották, hogy kezdetben csak egy kaotikus ősállapot létezett: → NUN, az Ősvíz. A káoszból lettek az istenek, akik megalkották a földet, az eget, az embereket, az állatokat és a növényzetet. Az első isten a Nap volt, aki általában a demiurgosz szerepében lép fel. Az egyik mítoszból megtudjuk, hogy az Ősvízből kiemelkedett az ősdomb, abból hajtott ki az első lótuszvirág, mely az első gyermeket (Ré-Napot) adta, aki „megvilágította a földet és behatolt a sötétségbe”. Más mítoszokban a Nap keletkezése az Őstojással függ össze, amelyet a „Nagy Gágogó” ősmadár tojt az Ősdombra. Olyan mítosz is volt, amely szerint a Napot egy hatalmas tehén - az ég - szülte borjú alakjában. (A Piramis-szövegekben Ré mint „ég szülte aranyborjú” szerepel.) Más hiedelem szerint volt egy Égistennő, aki reggel megszülte, este felfalta a Napot - így köszöntött be az éjszaka és másnap reggel ismét megszülte. (Azt a hiedelmeit, hogy a megtermékenyülést a lenyelés eredményezi, a folklór is megőrizte: a Két testvér meséjében Bata hűtlen felesége úgy esett teherbe, hogy véletlenül lenyelt egy forgácsot.) Néhány mítoszban férfi istenségek az ősszülők. A héliupoliszi mítoszban Atum isten, aki az önmagából keletkezett Ré napistennel azonosult, önmagát termékenyítette meg, lenyelve a saját spermáját, majd kiköpéssel életet adott az első istenpárnak, → SU-nak és Tefnutnak (a levegő istenének és a nedvesség istennőjének). Tőlük születik egy másik pár: Geb, a föld istene, és Nut, az ég istennője, tőlük pedig Ízisz és Nebethut, Ozirisz és Széth jön a világra. Ezek az istenek alkotják a híres héliupoliszi „kilencet”, az → ENNEÁDÁ-t, amelyet tiszteltek egész Egyiptom területén, s állandóan jelen van a vallásos szövegekben. Az enneáda tagjait tartották Egyiptom első királyainak. A világ teremtését elmesélő memphiszi mítoszban, amely az Óbirodalom időszakára esik, Ptah, a helyi isten lép fel demiurgoszként. Atummal ellentétben, az első nyolc istent teremtő Ptah előre átgondolta a teremtést a szívében (a szív a „gondolat trónja”), és a maga nyelvén néven nevezte őket (Ptah „nyelvvel és szívvel”, vagyis gondolattal és szóval teremtett). Ugyanígy alkotta meg az egész világot: a földet, az eget, az embereket, az állatokat, a növényzetet, a varosokat, a templomokat, az ipart, a művészetet, és létrehozta az istenek kultuszát. Ebben a mítoszban Ptah megkapja az uralkodó minden attribútumát. Az Újbirodalom korában a XVII. (thébai) dinasztia (i. e. 17-16. sz.) felemelkedésével a demiurgosz szerepét a Rével azonosult thébai Amon isten veszi át, akit az istenek királyának neveznek: „Apák és minden istenek atyja, aki felemelte az eget és megszilárdította a földet... Az ő szeméből keletkeztek az emberek, az ő szájából lettek az istenek... Éljen és örökké uralkodjék, legyen szerencsés a minden istenek feje” - így dicsőíti a Nagy himnusz Amonhoz. Amonnal azonosul a fáraó, aki fiának nevezi magát. Az egyiptomi társadalom fejlődésére jellemző egy másik, az isten megerősítette királyi hatalmat szentesítő mítosz, amely idézetként szerepel a hérakleopoliszi III. Heti királynak fiához, Merikaréhoz (X. dinasztia) i. e. 22-21. sz.) intézett politikai értekezésszerű intelmeiben. Ebben az áll, hogy az emberek - „isten nyája” - a teremtő isten (a neve nem szerepel) testéből valók, annak pontos hasonmásai. Számukra teremtette az őskáoszból az eget és a földet, lélegzéshez a levegőt, táplálkozáshoz az állatokat, madarakat és halakat. Egy másik (láthatólag későbbi) mítosz szerint az emberek Ré szeméből keletkeztek, vagy Hnum agyagból formálta ki őket korongján.
A világ teremtését elbeszélő mítoszokkal szoros összefüggést mutatnak a napistenekről szólók. A napmítoszok a hiedelmek két csoportját foglalják magukban: az egyik az évszakok változását beszéli el (ezek a legősibbek), a másik a Nap harcát a sötétséggel és a gonosszal, amelyet szörnyalakok és különféle félelmetes állatok, elsősorban kígyók személyesítenek meg. A forró sivatagi szelek okozta aszály megszüntetésével és a növényzet felüdülésével kapcsolatos az a mítosz, amely Ré Szemének, azaz leányának, Tefnutnak a visszatéréséről szól. Tefnut (Hathornak is nevezték) összeveszett az Egyiptomban uralkodó Révei, és vadmacska képében Núbiába távozott (az egyiptomiak képzete szerint távozása okozta az akkori aszályt). Ré elküldte Sut és Thotot, hogy hozzák vissza, akik majom képében érte mentek, él énekkel meg tánccal igyekeztek visszatérésre bírni.
Egy korábbi mítoszváltozat szerint → ONURISZ isten csalogatja vissza Egyiptomba. Amikor Tefnut visszatér, házasságra lép fivérével, Suval, ami azt jelentette, hogy a természet új, gazdag terméssel ajándékozza meg Egyiptomot. Tefnut visszatérésének ünnepét a történeti korban is megörökítették. Az egyiptomi naptárakban „a szőlővessző és bővizű Nílus napjának” nevezik. Egyiptom lakossága dallal és tánccal fogadta az istennőt. „Dendara városa tele van mámorító itallal, finom borral... Théba örömujjongástól hangos, egész Egyiptom örvend... Hathor hazatér... Ó, mily gyönyörűség látni, ahogy érkezik” - mondja a himnusz.
Azt tartották, hogy az esztendő legforróbb szakában a Nap haragra lobban az emberek ellen. Ehhez a képzethez kapcsolódik az a mítosz, amelyben Ré parancsára az embereknek bűnhődniük kell a bűneikért. Amikor Ré megöregedett („a csontja ezüstté, a teste arannyá, a haja tiszta lazurittá változott”), az emberek már nem tisztelték őt istenüknek-királyuknak, sőt „gonosz tetteket gondoltak ki ellene”. Ekkor Ré az őszülő Nun vezetésével tanácskozásra hívta össze a legöregebb isteneket, akik elhatározták, hogy megbüntetik az embereket. Rájuk szabadították Napszemet, Ré kedvenc leányát, akit Szahmetnek vagy Hathornak nevez a mítosz. Az istennő nőstény oroszlán képében öldöste és falta az embereket, akkora pusztítást végzett, hogy Ré elhatározta, megállítja az öldöklésben. De az istennőt annyira felajzotta a vér íze, hogy nem csillapodott. Ekkor megitatták vörösborral, amitől lerészegedett, elaludt, és megfeledkezett a bosszúról. Ré pedig Gebet nevezte ki földi helytartójának, felült az égi tehénre, és onnan kormányozta tovább a világot.
A napmeleg enyhülésének időszakával az a mítosz kapcsolatos, amelyben Ré megsajnálja az Ízisz által küldött kígyót. Ízisz így akarta megtudni Ré titkos nevét (az egyiptomiak hite szerint a név megismerése hatalmat ad a viselője felett). Rét csak Ízisz, „a nagy varázsló” gyógyíthatja meg, aki ismeri a ráolvasást kígyómarás ellen. Jutalmul azt kéri Rétől, hogy árulja el titkos nevét. Ré teljesíti a kérést, mire Ízisz meggyógyítja.
Sok mítosz foglalkozik a Nap harcával a sötétség erői ellen. E mítoszokban Ré egyik legádázabb ellensége a hatalmas Apóphisz-kígyó, az alvilág ura. Ré nappal az égi Níluson hajózik a Mandzset bárkával, megvilágítva a földet, este odaér az alvilág kapujához, átszáll az éjszakai bárkába, a Meszektetbe, és kíséretével a föld alatti Níluson folytatja útját. Apóphisz azonban, hogy megakadályozza Ré útját és őt magát elpusztítsa, kiissza a Nílus vizét. Ré és kísérete harcba száll Apóphisszal, és mindig győzedelmeskedik: Apóphisz kénytelen visszaokádni a vizet. Ezután Ré folytatja útját, hogy reggel ismét megjelenjék az égi Níluson. Egyik mítoszváltozat szerint Héliupolisz szent szikomor fája alatt Ré vörös kandúr alakjában legyőzte a hatalmas kígyót: levágta a fejét.
A legszínesebb és teljes egészében megmaradt mítoszok egyike, amely a Nap harcát meséli el az ellenségekkel, a Behdeti Hóruszról szóló mítosz. Ré fiát, Behdeti Hóruszt is napistenként tisztelték sólyom alakjában. Az említett mítoszban Hórusz nemcsak mint Ré fia, hanem mint maga Ré szerepel, egyetlen szinkretikus istenné, Ré-Harahtivá olvadva össze vele (a Harahti jelentése: „mindkét horizont Hórusza”). Hórusz csónakon kíséri a Níluson hajózó Rét, és legyőzi a főisten krokodillá és vízilóvá változott ellenségeit. Ízisz fia, Hórusz csatlakozik Behdeti Hóruszhoz, és együtt üldözik a menekülő ellenséget. Az összes szörnyet megtestesítő Széth, Ré ellenségeinek a vezetője is megsemmisül. A mítosz a réz megmunkálásának kezdeti időszakában keletkezett (az egyik szövegváltozat szerint Hórusz egy - Ízisztől kapott - rézszigonnyal döfte le a krokodilokat). Az óegyiptomi állam kialakulásának időszakában Hórusz győzelme Felső-Egyiptom győzelmét jelképezi az ország egyesítéséért vívott harcban, magát Hóruszt pedig a királyi hatalom védőisteneként kezdték tisztelni.
Az ókori Egyiptom mítoszainak harmadik fontos ciklusa Ozirisz személyéhez fűződik. Kultusza az egyiptomi földművelés elterjedésekor vette kezdetét. Ozirisz a továbbélés, az örök fennmaradás jelképe (a Halottak Könyvében magnak, a Piramisszövegekben a szőlővessző istenének nevezik), az elfonnyadó és új életre kelő növényzet istene. Így a vetést a mag-Ozirisz eltemetésének, a mag kikelését az újjászületésének, az érett gabona levágását pedig az isten megölésének tartották. Ozirisznak ezeket a funkcióit megtaláljuk a halálát és újjászületését leíró, rendkívül széles körben ismert mondában. Oziriszt, aki boldogan uralkodott Egyiptomban, álnokul megölte öccse, a gonosz Széth. Ozirisz nővérei, Ízisz (aki egyben a felesége volt) és Nebethut sokáig keresték a holttestét, s amikor meglelték, elsiratták. Ízisz teherbe esik halott férjétől, és megszüli Hóruszt. Amikor Hórusz felnő, harcba száll Széthtel, s az istenek bíróságán Ízisz közbenjárására eléri, hogy őt tekintsék Ozirisz egyetlen és kizárólagos utódjának. Miután legyőzi Széthet, életre kelti apját. Ozirisz azonban nem akar a földön maradni, hanem az alvilág királya és a holtak legfőbb bírája lesz. Földi trónját Hórusz foglalja el. (Egy másik mítoszváltozatban Ozirisz feltámadása a Nílus évenkénti áradásával van kapcsolatban: az áradásokat azzal magyarázták, hogy a testvérét és férjét sirató Ízisz a „könnyek éjszakái” után könnyeivel megtelíti a folyót.)
Már az Óbirodalom korában élő fáraók „Hórusz szolgáinak” és hatalma örököseinek tekintették magukat (ami kapcsolódik a Behdeti Hóruszról alkotott képzetekkel), s hitük szerint haláluk után azonosultak Ozirisszal. A mágikus temetési szertartás eredményeképpen a fáraók ugyanúgy feltámadnak a haláluk után, mint Ozirisz. A Középbirodalom korától kezdve már nemcsak a fáraók azonosulnak Ozirisszal, hanem minden meghalt egyiptomi ember benne folytatja életét, ezért a sírfeliraton az elhalálozott neve elé Ozirisz nevét is odaírják. Az Oziriszról alkotott képzeteknek ez a „demokratizálódása” az Óbirodalom hanyatlása után összefügg az arisztokrácia erősödésével és az i. e. III. évezred végén az alsó néposztályból keletkezett gazdag rétegek megjelenésével. Ettől fogva az Ozirisz-kultusz központi helyet foglal el az egész halotti hitvilágban. Azt tartották, hogy Oziriszhoz hasonlóan minden egyiptomi feltámad a túlvilági életre, ha kellőképpen végzik el felette a gyászszertartást.
Az Ozirisszal kapcsolatos mítoszok sok szertartásban is megnyilvánulnak. A tél utolsó hónapjának - Khoiak - a végén és a tavasz első hónapjának - Tübi - az elején Ozirisz-misztériumokat tartottak, amikor a róla keletkezett mítoszok főbb epizódjait dramatizált formában adták elő. A papok Ízisz és Nebethut alakjában eljátszották az isten keresését, elsiratását és eltemetését. Ezután előadták a „nagy küzdelmet” Hórusz és Széth között. A misztériumjáték azzal fejeződött be, hogy felállították a „Dzsed oszlopot”, amely Ozirisz és - közvetetten - az egész természet újjászületését szimbolizálta. Az egyesítés előtti korban a szereplők két csoportjának a harcával fejeződött be az ünnep: az egyik csoport a nyarat, a másik a telet személyesítette meg. Mindig a nyár (a természet újjászületése) került ki győztesen a harcból. Miután Felső-Egyiptom uralkodóinak a hatalma alatt egyesült az ország, a misztériumok jellege megváltozott. Most már két olyan csoport harcolt egymással, amelyek egyike felső-, a másika alsó-egyiptomi viseletet öltött magára. Természetesen mindig a Felső-Egyiptomot szimbolizáló csoport győzőn. A fáraók dramatizált koronázási szertartásait is az Ozirisz-misztériumok idején tartották. A misztériumban az ifjú fáraó Ízisz-fia Hórusz szerepében lépett fel, az elhunyt uralkodót pedig a trónon ülő Ozirisz alakította.
Ozirisznak mint a növényzet istenének egyénisége más szertartásciklusokban is megnyilvánult. A templom különleges helyiségében Ozirisz agyagból mintázott hasonmása állt, maggal beültetve. Ozirisz-ünnepen zöld hajtások borították a szobrot, ami az isten újjászületését jelképezte. Képeken gyakran látni friss hajtással teli Ozirisz-múmiát, amelyet a pap éppen locsol.
Az Oziriszról, mint a termékenység istenéről alkotott elképzelések átszármaztak a fáraóra is, akit az ország termékenysége mágikus központjának tartottak, és ezért részt vett a földműveléssel kapcsolatos minden fontosabb szertartásban: a Nílus áradásának kezdetén papirusztekercset dobott a folyóba azzal az írásos paranccsal, hogy elkezdődött az áradás; elsőként ő kezdte el ünnepélyesen a talaj előkészítését vetésre (az Óbirodalom kezdetéről fennmaradt egy buzogány, amelyen kapáló fáraó ábrázolata látszik); aratás ünnepén ő vágta le az első kévét; a mezei munkák befejezése után az egész ország nevében áldozatot mutatott be Renenutetnak, a termés istennőjének és a meghalt fáraók szobrainak.
Az Ozirisz-kultusz széles körű elterjedtsége az Íziszről alkotott képzetekben is tükröződik. Ízisz mint Ozirisz szeréten nővére és önfeláldozóan odaadó felesége, a csecsemő Hórusz gondos anyja és mindemellett nagy varázsló (pl. a Réről és a kígyóról szóló mítosz annak a mítosznak a változata, amelyben maga Ízisz kelti életre Oziriszt), a görög-római korban egész Egyiptom nagy anyaistennője lett, és kultusza Egyiptom határain messze túlra is elterjedt.
Az egyiptomi mitológia sok szereplőjét a szomszédos országokban, a többi között Kúsban (az ókori Núbia) is tisztelték, amely hosszú ideig Egyiptom fennhatósága alatt állt. Kús állami istene Amon volt, az ő bölcsei választották a királyokat. Számtalan helyi formát öltött a Hórusz-kultusz, amely még az Óbirodalom korában keletkezett. Népszerűek voltak az Íziszről, Oziriszról és Hóruszról szóló mítoszok, emellett Íziszt a királyi hatalom oltalmazójának tartották (hozzá hasonlítónak, vele azonosították az anyakirálynőt), Ozirisz helyét gyakran elfoglalták a helyi istenségek (→ APEDEMAK,  → ARSZNUPHISZ, → DEDUN, → MANDULISZ, → SZEBIUMEKER). Tisztelték Kúsban még Rét, Onuriszt, Thotot, Ptahot, Hnumot, Hápit, Hathort (Tefnutot) (amikor sértettségében Núbiába távozik, a Suval azonosult Arsznuphisz segít visszatéríteni Egyiptomba). Kús lakói átvették az egyiptomiak számos hiedelmét a túlvilági életről és Ozirisznak a holtak felett tartott ítéletéről.
Az ókori Egyiptom mitológiai szemlélete széleskörűen tükröződött az építkezésben, a képzőművészetben és az irodalomban. Az egyiptomi templomokban és körülöttük istenségek szoborábrázolatai álltak, amelyeket az istenségeket megszemélyesítő „testeknek” képzeltek. Az az elképzelés, hogy a holtaknak szükségük van lakhelyre, feltételhez kötötte sajátos sírhelyek - masztabák, piramisok, sziklasírok - építését. A sírkamrákat és templomokat mitológiai témájú domborművekkel és falfestményekkel díszítették. A mumifikált test megsérülése vagy megsemmisülése esetén a sírkamrába letették a szoborportréját (amely nemcsak a múmiát helyettesítette, hanem „bá”-jának és „ká”-jának is a tartályául szolgált). A festmények és domborművek a sírkamrában a halott megszokott környezetét igyekeztek létrehozni: a házát, családtagjait, ünnepségeiket, a mezőn és műhelyekben dolgozó szolgáit és rabszolgáit ábrázolták. Apró szobrokat is elhelyeztek a sírkamrában, amelyek ugyancsak mezei és kézműipari munkákat végző, a halottat ellátó szolgák ábrázolatai voltak. Az Újbirodalom korában a sírkamrákba rengeteg ún. usébti-szobrocskát helyeztek, amelyeket rendszerint bepólyáltak, mint a múmiát. A hiedelem szerint a megboldogult ráolvasással életre kelti őket, hogy dolgozzanak rá az alvilágban.
Nagy értéket képvisel a vallásos és mágikus irodalom, amelyben sok egyiptomi mitológiai képzet leírásával találkozunk. Mesékben is gyakran felfedezünk mitológiai szüzséket. Pl. A kígyósziget (Hajótörött története) c. mesében szerepel egy hatalmas kígyó, amely a leheletével el tudja hamvasztani az embert, de meg is mentheti, megjósolhatja a jövőjét. Ez a mesealak a kígyóistenek képzetének a hatására keletkezett. Egy másik mesében Ruddzsedetnek, Rauszer pap feleségének, férje alakjában megjelenik Ré isten, és ebből az együttlétből hármas ikrek születnek, a napisten három fia, az új fáraódinasztia megalapítói. Egy Ozirisz-mítosz hatására keletkezén a Két testvér meséje: a hamisan megvádolt Bata elpusztul, de Anubisz segítségével egyszerre csak életre kel (Bata alakjában Bata bikaisten vonásai is megőrződtek). Az Igazság és Hamisság története c. allegorikus műben a fiatalabb testvér megvakítja bátyját (akit Ozirisznak hívnak), elszedi a javait. A megbosszuló itt is a fiú, akárcsak az Ozirisz-mítoszban Hórusz: ő állítja helyre az igazságot. Egy Szah-Ozirisz (Ozirisz-fi) nevű bölcs fiatalemberről szóló mesében az alvilág leírását olvashatjuk, ahová a fiú levezeti apját; szó esik a halottak feletti ítélkezésről is.

 Az egyiptomi vallás

Évezredekkel ezelőtt az egyiptomiak egy rejtélyekkel és veszélyekkel teli világban éltek. Olyan erőket tapasztaltak, melyek felett nem volt hatalmuk. Rettegtek a természeti erőktől és tehetetlennek érezték magukat a világ dolgaival szemben. Természetfeletti hatalommal felruházott, láthatatlan isteneket találtak ki maguknak. Ha életük során valami olyanba ütköztek, amit nem tudtak megmagyarázni, akkor kitaláltak újabb és újabb istenségeket, akiket gyakran állatokkal azonosítottak. Imádták és ajándékokkal halmozták el őket. Az egyiptomi vallás korai szakaszában az ég állt a középpontban.
A vallás a legfontosabb tényezője volt, az egyiptomiak kulturális fejlődésének. A vallás történetét, egyúttal a művelődés történetének is nevezhetjük. Egyiptomban, a nemzeti élet is szorosan összeforrt a vallási élettel. A vallás, olyan mély gyökeret vert az állam szervezetében, hogy az állam anyagi eszközeinek legnagyobb részét templomok építésére fordították.
A vallás által minden egyes egyiptomi egyesülhetett szellemileg. Mindenki számára alapvető volt és társadalmuk számára, a vallás volt a legfontosabb kérdés, amely áthatotta az élet valamennyi mozzanatát. Mindenki fontosnak tartotta, hogy egyéni kapcsolatot alakítson ki isteneivel. Megszokott volt az élőlények – tehenek, krokodilok, kosok, kutyák, nőstényoroszlánok, majmok, bikák, kígyók, sólymok, stb. – istenként való tisztelete. Természetesen voltak ember alakúnak képzelt isteneik is.
Az egyiptomi vallásnak három ősi rétege van: a halottkultusz, az állattisztelet és a fétisizmus. Ez a három réteg úgy vonul végig az egyiptomi valláson, hogy soha nem olvad össze teljesen.

   1. Az Istenekről alkotott felfogás

Az egyiptomi isteneket két nagy csoportra oszthatjuk fel. Az első csoportba a helyi és az állami istenek tartoznak. A helyi istenek sorából emelkedtek ki a nagy állami istenek. Minden egyes vidék a saját helyi istenének adózott tisztelettel. Amikor egy adott körzet vezetőjének sikerült magát az állam élére tennie, akkor az ő helyi istene került az országos isteni rangra. Ennek ellenére a többi istenek soha nem voltak kizárólagosak. Megtűrték más istenek létét is, kivéve az amarnai korszakot. 
Az első olyan isten, amely a király támogatásával már egyetemessé vált, az Ré volt a Napisten. Ré már az első dinasztia korában is jelen volt, már akkor elkezdte fokozatos felemelkedését. Ennek a felemelkedésnek köszönhetően az V. dinasztia idejére már az állam főistene lett. A fáraó felvette a „Ré fia” címet és az alattvalók azt tartották, hogy halála után kizárólag ő fog csatlakozni atyjához, Réhez az égben.
A nap utazását a halál és az újjászületés metaforájának tekintették, mivel minden este maghalt (lenyugodott) nyugaton és újjászületett (felkelt) keleten. A halál után mind a napnak, mind a halott királynak át kellett utaznia a földalatti világon, amelyet démonok, szörnyek és istenek népesítettek be, és csak az ügyes és a jól értesült maradhatott életben. Az éjszaka legsötétebb óráiban a király és a napisten az alvilág mélyén fekvő Ozirisszel egyesült, így nyerve erőt az újjászületéshez.
Később Ré hatalma hanyatlani látszott, és az Óbirodalom végén a királyi hatalom is összeomlott, amikor az I. átmeneti kor nyugtalan évei beköszöntöttek. Az Újbirodalom korára Ré hatalma ismét megszilárdult, de immár egyesült a kor leghatalmasabb államistenével és mindenki Amon-Ré-ként tisztelte.
A helyi istenek közül való gyors felemelkedések egyik legmeglepőbb példája, Amon esete. Ebből az eredetileg tizedrangú istenből, akit Théba vidékén tiszteltek először a legjobban tisztelt, az egyik leghíresebb és leggazdagabb egyiptomi isten lett.
Az istenek második nagy csoportjához a népi istenek tartoznak. Ők voltak azok az istenek, akiket a szegényebb réteg a maga egyszerű módján tisztelt. Ezeknek az isteneknek nem voltak saját templomaik, nem kaptak helyet a vallási tanításokban, de az emberek inkább hozzájuk fordultak imáikkal, mint az állami istenekhez. Változatos megjelenési formájuk volt. Az elhunyt királyok alakjától, a nyomorult törpe (Bész) ábrázoláson keresztül, egészen a vemhes vízilóig (Ta-Weret).
Ozirisz a földművelés istene, a túlvilági bíró, a halottak királya volt az egyetlen olyan isten, aki nem csak az egyszerű emberek szívébe lopta be magát, hanem óriási befolyást gyakorolt az államvallásra is, sőt feleségével, Ízisszel együtt más népek tiszteletét is kivívta.
Az Ozirisz mítosz szerint, Ozirisz eredetileg ember volt. Az a király, aki a civilizáció elemeit elhozta népének. Továbbá testvéréről Széthről, aki féltékenységből meggyilkolta Oziriszt. Ezen kívül Íziszről, Ozirisz hűséges feleségéről és fiukról, Hóruszról, aki később bosszúból megküzdött apja gyilkosával. Ozirisz végül ismét életre kelt, mint a halottak királya és az alvilág ítélő bírája. Figyelemre méltó a történet fontos elemei közt: egy derék ember szenvedése, amiért a saját testvére ellene fordul, pusztulása és végső győzelme, gonosz ellenségének végleges veresége, Ízisznek és Hórusznak hűsége, és legvégül az ítélkezés a halottak felett az örökké tartó jutalom ígéretével.
Említettem, hogy Ozirisz a földművelés istene volt eredetileg. A föld megújulásának évenként megismétlődő folyamata testesült meg benne, és így Egyiptomnak az áradások utáni évenkénti újjászületését jelképezi.
Amikor Ozirisz még földi király volt, elszenvedte a halált és diadalmaskodott felette. Biztosítva ezáltal követői számára is az örök életet, Egyiptomnak pedig a folyamatos újjászületést. Ellenállhatatlan vonzerejével fokozatosan kiszorította a többi istent, kisajátítva a fáraók és a nép szeretetét. Az Óbirodalom korának végére, olyan népszerűségnek örvendhetett, hogy az I. átmeneti korban már Ré helyébe lépett. Akkora tiszteletnek örvendhetett, hogy az egyiptomiak hite szerint halálakor minden királyból Ozirisz lesz és az új uralkodó pedig Ozirisz fiának, Hórusznak a megtestesülése. A középbirodalom idejére ez a hitvilág már annyira megnőtt, hogy már nem csak a király, hanem minden egyiptomi, aki Oziriszben hitt, úgy tekinthette magát, mint akiből „Ozirisz” lesz halálakor és élvezheti az örök életet.
Nagy hatással volt az egyiptomiakra Ozirisz tisztelete. Legfőbb központjainak, Buszirisz és Abüdosz számítottak. Ezekre a helyekre minden hívő élete során legalább egy alkalommal el óhajtott zarándokolni. Nem volt saját temploma, ezért más istenek templomaiban hódoltak neki. Ennek ellenére olyan isten volt, aki Egyiptomban általánosan elfogadott volt. Nagymértékben hatott tisztelete a templomi szertartásokra, a halotti kultuszokra és az erkölcsi előírásokra.
Megkísérelték az egyiptomi pantheon szerkezeti felépítésének egyszerűsítését. Az isteneket triászokba, (három tagból álló csoportokba) sorolták. Ezek többnyire az apa, az anya és a fiú családi együttesét képezték.
Három hitrendszer alakult ki: Héliopolisz, Hermopolisz és Memphisz kultuszközpontokkal, tehát minden nagyobb közösségnek saját kultusza volt, amely istenháromság formájában nyilvánult meg.
    Az egyiptomiak történelméből kiszűrhetjük, hogy sok csapást elszenvedtek: éhínség, természeti csapások, idegen betörések, a fennálló vallási, társadalmi és gazdasági rend összeomlását. Mindezek ellenére soha nem pártoltak el isteneiktől, sőt hitük csak tovább nőtt, hiszen úgy vélték, hogy az istenek és őseik tanításainak semmibevevése okozta azokat a bizonyos csapásokat. Ha egészségi problémáik voltak, úgy hitték, hogy istentelenségük miatt betegedtek meg és a bűnbánat – hitük szerint – visszaadta az ember egészségét.

   2. Az istenek lakóhelye

Az egyiptomiak az istenek tiszteletére templomokat emeltek.
Az istenek templomait hut-nutjernak, azaz „az isten lakóhelyének” nevezték és az emberek lakóházának mintájára épült. A templomok legfőbb funkciója az volt, hogy otthont adjon az isteneknek. Leginkább világi, mint vallási hatásuk volt ezeknek a templomoknak, hiszen a királyok hatalmas vagyont ajándékoztak a templomoknak, ezen kívül diadalmas hadjárataikról hazatérve, az ott szerzett zsákmányból sokat adományoztak a templomoknak, hálából az istenek oltalmáért. Ezen kívül jövedelem származott az adókból, amelyeket a különböző tartományok fizettek.
A templom hosszú folyosók által körülvett udvarból, kápolnából, és egy oszlopcsarnokból állott, ahol ünnepi szertartásokat és áldozatokat tartottak.
Az istenek ú.n. lakása a kápolna volt. Ezt tartották a templom legszentebb részének. Itt állottak az istenek képmásai. Ide csak kiváltságos emberek léphettek be úgy, mint a papok és a király.
Minden templomban tevékenykedtek papok és világi alkalmazottak, akiknek feladatuk az volt, hogy gondoskodjanak az istenek szükségleteiről. A pap tehát az „isten szolgájaként” az „isten palotájában” tett eleget kötelességeinek.
Az egyiptomiak elképzelése szerint a templomok puszta léte biztosította számukra a fennmaradást. Valamennyi egyiptomi templomon olyan jelenetsorok voltak láthatóak, amelyeken az uralmon lévő fáraó vallási szertartásokat végez különféle istenek tiszteletére. A külső udvarokon található domborműveken a királyt gyakran csata közben ábrázolták. A domborműveket nem azért faragták, hogy történelmi eseményeket örökítsenek meg velük, hanem a fáraó tetteinek dicsőítését szolgálták.
A templomok természetesen állandó alkalmazottakkal is rendelkeztek, akik a hivatali teendőket végezték. A szertartásokat végző főpap, aki a király képviselője volt egyben hivatalnoki szerepet is betöltött. Ő felügyelte a nagy templomi földbirtokok ügyeinek intézését.
Az isteneknek folyamatosan bemutatott szertartások fenntartása biztosította, hogy a király, valamint Egyiptom földje és teljes lakossága elnyerjék az élet különböző adományait. Valamennyi templomi képen azt láthatjuk, hogy maga a király végzi a szertartásokat. Ez nem is különös, hiszen ő az egyetlen, aki képes gondoskodni az istenek szükségleteiről. Kiváltságos helyzetben van: ő az isten fia.
Egyiptom népe ételt, italt, hadjáratokon szerzett zsákmányokat, mind az isteneknek ajánlották fel. Meg voltak róla győződve, hogy ha a szertartásokat nem végzik el, akkor különböző csapásoktól tarthattak. A szertartásoknak két alapvető típusa volt: a nagy ünnepségek, amelyek templomonként más-más módon voltak megrendezve az év meghatározott időszakaiban, valamint voltak a naponkénti istentiszteletek, amelyek sohasem változtak.

    3. A túlvilágról alkotott felfogás


Az ókori egyiptomiak az élet szerelmesei voltak. Minden népnél jobban áhítoztak az örök életre, határozott elképzeléseket alakítottak ki az emberi lélek halhatatlanságáról.
Összetett módon értelmezték az emberi „személyiséget”. Elképzelésük szerint a test, az árnyék, az egyén neve és a ba valamint a ka együttesen alkotja minden ember lényegét.
Az ábrázolások szerint a ba emberfejű, madártestű lény. Úgy hitték, hogy a ba –lélek – az egyén hallhatatlan része, amely a halál után a testhez kötött marad, de a halott képviseletében függetlenül cselekedhet, elhagyhatja a sírt és felkeresheti az életében kedvelt helyeket.
A ka szó értelmezése kicsit bonyolultabb. A ka az ember „hasommása”, aki mindig jelen van és kész vezetni őt életében, majd halála után tovább él a sírban, sőt a sír neve is tulajdonképpen: „ka palotája”.
Azokat a papokat, akik az elhunyt szükségleteiről gondoskodtak, ka-papoknak hívták. Az összes étel- és italáldozatot a ka számára készítették. A  ka tehát legjobban úgy írható le, mint teremtő erő, életadó energia, vagy akár az élet igazi lényege, amely az ember halála után továbbra is fenntartja létét. Élete során pedig az ember tanácsadójaként szolgál. Az ábrázolásokon a ka mindig két felemelt karral, imádkozó pózban látható, amely az ember feje fölött helyezkedik el.
A sír volt az a hely, ahol az emberrel halála után ismét egyesülhetett a ba és a ka. Az istenek templomai és a síremlékek felemésztették Egyiptom összvagyonának tetemes részét, de úgy tűnik, hogy ez nem zavarta őket, szerintük bármit megértek ezeknek az épületeknek a felépítése és karbantartása, hogy ez által minél közelebb kerüljenek isteneikhez.
A túlvilággal kapcsolatban három alapvető gondolkodó iskola is kialakult. A legősibb, legegyszerűbb, és talán legnépszerűbb elképzelés szerint az emberek sírjukban tovább folytatják életüket. A sírban az emberek képességei és szükségletei ugyanolyanok voltak, mint életük során. A legősibb sírokban még főzőedényeket és ékszereket is elhelyeztek a tetemmel együtt. A sír falait tulajdonosának szórakoztatására, a mindennapi életből vett jelenetekkel, valamint lakoma képeivel díszítették.
A holttestet mumifikálták. A balzsamozás az idők során, rangos és jövedelmező szakmává vált. Ennek a „foglalkozásnak” alapötletét valószínűleg őseiktől fennmaradt maradványaik sugallták, amelyeket az ókori egyiptomiak megaszalódva és konzerválódva találtak meg a homokban. A mumifikált tetemet pólyába burkolták, aminek rétegei közé amuletteket helyeztek el, hogy minden bajtól és veszedelemtől megóvják, hiszen a test fennmaradása elengedhetetlennek számít, ha túlvilági életről van szó. Egy másik fontos elem, amit a sírba kell helyezni, az egy hajómodell, hogy az elhunytnak lehetősége legyen zarándokutat tenni Abüdosz szent városába. 
Azért, hogy a lélek tetszése szerint visszatérhessen a testbe, a halott tüdejét, máját, szívét, veséjét, megmosták, kilúgozták, és különböző szerekkel bebalzsamozták, majd edényekbe helyezték. A testet finom vászondarabokkal vonták be. A múmiát fából készült, gazdagon befestett koporsóba fektették, azt pedig kőszarkofágba helyezték. Ezután, már a rokonok számára is megközelíthetetlen sírkamrába helyezték örök nyugalomra.
A balzsamozás istenének Anubiszt tartották. Anubisz a halottak sakálfejű istene volt. Az volt a kötelessége, hogy mindig a halottak közelében maradjon. A halottak húsát és csontját is bebalzsamozta, majd a testet egy megszentelt szövetbe csavarta. Ő kísérte a túlvilágra a halottakat, sőt még ítéletüknél is velük tartott.
A halottak mellé a halottak könyvének egy példányát is elhelyezték. A Halottak könyve az egyiptomi irodalomban az első helyet foglalja el tartalmilag és terjedelmi szempontból is. A halottak könyve teljesen visszatükrözi számunkra az ókori egyiptomiak bölcseleti és vallásos nézeteit. Ezt a szent könyvet gondosan őrizték a templomokban. 180 fejezetre oszlik és imákat tartalmaz, amelyeket Thot isten szerkesztett az emberek iránti szánalmából. A papok ezekből a könyvekből másolatokat készítettek és minden halott mellé elhelyeztek egyet. A könyvben levő szövegek, (imák) arra szolgálnak, hogy a halottat segítse az alvilágba való vándorlása során. Tehát a démonok kiengesztelésére rendeltetett. Ha ezeket az imákat elmondta, akkor bátran átmehetett az összes régión keresztül.
A halottak könyvének második részében Oziriszhez intézett magasztaló énekek találhatóak. Említettem már, hogy az egyiptomiak hite szerint minden halott Ozirisszel azonosul, amely által Ízisz férjévé válik. A könyv szövegével a kezében a halott, Ozirisz ítélőszéke előtt minden vétke alól bocsánatot nyer.
A könyv harmadik nagy része a „Sai-en-Szin-Szin”, amely a halottak feltámadására céloz.
A halottak könyvének legfontosabb része a 125. rész, amely a halál utáni ítélkezésről szól. Tartalmilag négy különböző részre oszlik: az első a halott beszéde Oziriszhez, az igazság csarnokába való belépésekor, a második a halott vallomása az ítélőszék előtt, a harmadik a halott szívének a megmérése, és a negyedik pedig a tárgyalások a kapu őreivel, amint a halott elhagyja a csarnokot.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése